A hangulat sejtelmes, a kisváros kitalált, a történet bizarr, a főhős pedig halott. Ha itt véget érne, ez a mondat lehetett volna a történelem legrövidebb krimije, csakhogy van folytatás, ezért ez csupán a történelem egyik krimije lesz.

Az eset, természetesen, egy csendes kisvárosban történt, távol a világtól, mesebeli zöld lankáktól övezve. A festői tájnak csak a ránehezedő, különösen sűrű köd kölcsönzött sejtelmesen komor, már-már misztikus külsőt, nyomatékot adva ezzel a mű „krimiségének”.

Hideg, őszi reggel volt, a szél a párás nedvességen kívül magával hordozta még a hétfő csontig hatoló fájdalmát, és még valami titokzatos előérzetet. Épp ez a rejtelmekkel teli fuvallat volt az, mely a dolgára igyekvő, idős orvos kabátjába is belekapott a csendes, kihalt utcán. Beleborzongott az érzésbe. Szerencséjére már meg is érkezett első úti céljához: leggazdagabb és kétségkívül legmenthetetlenebb pácienséhez. A háromszintes, elegánsan berendezett luxusingatlan pompában és melankóliában úszott. A tehetetlenség, önsajnálat és középszer fojtogató kínzásától azonban nem volt az a pénz, ami megmenthette volna a ház urát.

Az orvos, a szokásos rutint követve, a lábtörlő alatti kulcsot használva lépett be betege hajlékába. Otthonosan mozgott a modern berendezés és dizájnos bútorok között, hiszen évek óta járta ezeket a tágas és világos tereket, amióta a fiatalember a kezelése alatt állt. Szintén nem okozott számára meglepetést a házon uralkodó némaság. Elindult hát betegéhez az emeletre.

A páciens hónapok óta ki sem tudott kelni az ágyból. Pedig eleinte még a nappaliban fogadta az orvost, igényesen felöltözve, halvány, reményteli mosollyal az arcán. Még ő maga is és orvosa is hitte, hogy meg fog gyógyulni. Az állapota azonban nem javult, sőt… A jó doktor mindent bevetett: gyógyszert, kezelést, terápiát, ám fáradozásai hiábavalónak bizonyultak.

Hogy a történet ne veszítse el krimi jellegét, ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy az orvos a lépcsőhöz érve különös nyikorgásra és a feje feletti szint fapadlójának recsegésére lett figyelmes. A fiatalember felkelt volna betegágyából? Csak nem jobban van? Gyanakvásba itatott reménnyel nyitott be a beteg hálószobájába, ám a javulásba vetett bizalma színes szappanbuborékként foszlott szerte. A férfi az ágyban feküdt mozdulatlanul, szemei csukva. Az orvos köszönésére nem reagált. Ez sajnos nem volt szokatlan, a páciens jó ideje már csak külső szemlélője volt az őt körülvevő világnak.

Az orvos közelebb lépett, hogy felébressze a takaróba temetkezett alakot. Bőrének érintése jéghideg volt. Hogy is lehetett volna másmilyen, hiszen hamar megállapíthatóvá vált, hogy a férfinak se légzése, se szívverése. Halott volt. Az orvos e felismerésre mélyen gondolataiba merült. Belehalt az unalomba. És a céltalanságba… Megrázva fejét elszégyellte magát saját cinikus és kegyeletsértő gondolatain. Lehúzta a takarót pácienséről… vagyis néhai pácienséről, hogy jobban megvizsgálja a testet. Külsérelmi nyomot nem talált. A szobában is minden épp olyan rendezett volt, ahogyan lenni szokott. Mi történhetett? Majd az illetékes megmondja… Szomorúsága kíséretében kilépett a hálószobából, hogy telefonáljon, és a tragikus esettel kapcsolatban mielőbb intézkedjen.

Már jó ideje letette a telefont, mégsem tudta rávenni magát, hogy visszatérjen a hálószobába. Meredt a semmibe, de szeme nem a nappalit látta, hanem a lehetőségeket kutatta, hogy mit kellett volna másképp csinálnia. A férfi betegsége az elejétől kezdve rejtély volt a számára. Gyomorproblémákkal, fejfájással, álmatlansággal és rossz közérzettel fordult hozzá először szerencsétlen sorsú betege. A gyógyszerek ellenére azonban semmi nem használt, és a páciens egyre gyengébb és erőtlenebb lett, a kórházi kezelést pedig határozottan elutasította. Állapotának ez a hirtelen és súlyos hanyatlása, és tragikus halála viszont az orvost is meglepte. Válaszokat akart, melyek felkutatását a hálószobában tervezte megkezdeni.

Mikor visszatért a szomorú eset helyszínére, szinte megtántorodott rémületében. A holttest nem volt sehol! Páni félelem fogta el. Az elhunytat rejtő takaró a földön hevert, a test pedig nyom nélkül eltűnt. Mintha soha nem is lett volna. Az orvos a téboly határán körözött a szobában. Ebben az állapotban találtak rá a kiérkező rendőrök.

Megkímélve az olvasót az éppen kibontakozó hosszas értetlenkedéstől, magyarázkodástól, kiabálástól, nyugtatgatástól, kétkedéstől és kétségbeeséstől, az idő kerekét most elforgatjuk egészen addig a pontig, amikor is a rendőrök felvilágosítják összeroppanni készülő orvosunkat, hogy a jelenet helyszínéül szolgáló ház évek óta lakatlan. Tulajdonosát környezete mindig céltalanul lézengő, léha, álmok és vágyak nélküli fiatalemberként ismerte, akinek tisztázatlan körülmények között nyoma veszett. Hiánya nem is igazán rázott meg senkit.

Nem tűnhet el valaki csak úgy a saját életéből! Lehetetlen… Nem értett semmit. Az egyetlen észszerű magyarázatnak azt látta, hogy elment az esze. Rémülten és lélekben teljesen összetörve, tért haza. Elméje minden áron bizonyítékot akart rá találni, hogy itt valami tévedés történt. És legfőképpen, hogy nem ő az, aki téved. Hirtelen ötlettől vezérelve beszaladt dolgozószobájába, és vadul kutatni kezdett szekrényében, ahol betegeiről vezetett aktáit, jegyzeteit és dokumentumait őrizte. Rá is lelt a fiatalember kartonjára. A jegyzetek és a rajtuk szereplő dátumok az ő emlékeit igazolták.

Torkában dobogó szívvel lapozott utolsó bejegyzéséhez. A mai nap dátuma állt rajta, alatta jegyzetek a saját kézírásával. Az irat tartalma azonban ismeretlen volt a számára, és emléke sem volt róla, hogy a mondatokat alkotó szavak láncolatát ő vetette volna papírra. Bizonyos kulcsszavak és gondolatok alá is voltak húzva a szövegben, úgymint lelki vegetálás, céltalanság, megalkuvás, beletörődés, külső elvárások, a megszokás mocsara, élő halott (!) …

Az utolsó két sorban ez állt:

A halál oka: a lélekkel összeegyeztethetetlen sérülések

A halál időpontja: ???

Az orvosnak ekkor derengeni kezdett a megoldás… elvégre, a férfi halálának tényét senki sem vitatta, az egyetlen rejtély inkább az volt, hogy halála előtt mikor hagyott fel az élettel…

(Borítókép: ideogram.ai)