Szóval az van, hogy én egy amolyan „hivatásos éhező” vagyok. Mit jelent ez a gyakorlatban? Jó hogy kérdezed, máris mondom! Ez arra utal, hogy az ébren töltött időm nagy részében vagy éhes vagyok, vagy eszem, vagy azon gondolkodom, hogy mikor és mit fogok enni legközelebb. És most tényleg nem azért, hogy dicsekedjek, de ezeket egyébként szimultán is tudom művelni. :)

Mindenkinek van legalább egy ilyen ismerőse, szóval szerintem tudod, miről beszélek. Velünk, „hivatásosokkal” az élet… kalandos. Van a szórakoztató része, amikor 9:14-kor már azzal fárasztom a környezetemet, hogy hol fogunk ebédelni. Elvégre ha már éppen nem eszünk, legalább beszéljünk róla! Azt pedig tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy ha egy „hivatásos éhező” 9:14-kor dobja be az ebéd témát, akkor ő azon, hidd el, hogy régebb óta gondolkodik, csak még ő maga is kínosnak érezte ennél korábban szóba hozni az ügyet. Ugyanis attól még, hogy éhesek vagyunk, azért igyekszünk figyelemmel lenni a társadalmi normákra. Vagyis… egészen addig, amíg az éhségünk mértéke ezt lehetővé teszi.

És itt jön a velünk való „életközösség” vagy még inkább „ételközösség” árnyoldala. Tudniillik, van a szűnni nem akaró éhségérzetünknek egy állandó szintje. Így kelünk fel, és így fekszünk le. Az étel iránti sóvárgásunknak ezt az alapszintjét megszoktuk, elfogadtuk, tudjuk tolerálni. Ez azonban lelki és mentális energiát is igényel a részünkről. Ezért meglehetősen érzékenyek vagyunk ennek a megszokott szintnek bármilyen apró, pici változására is. Érzékenység alatt pedig bármit érthetsz a „szótlanná válok”-tól, a „frusztrált és passzív- (vagy kevésbé passzív-) agresszív”-en át egészen a „világégést rendezek, ha nem jutok ételhez MOST”-ig. Szóval széles a skála.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy én magam hogyan szoktam viselni, amikor eszkalálódik az éhségem… nos, legyen elég annyi, hogy az ebédidő az Outlook-omban az idők végezetéig be van foglalva (az embernek legyenek prioritásai :) ), és amikor elhangzik a számból a mondat, mely szerint: „Kezdek éhes lenni…”, akkor valamennyi kollégám szemében látni vélem megcsillanni az őszinte félelmet.

Legutóbbi éhezős ámokfutásom azonban épp egy hétvégi napra esett (a kollégák legnagyobb megkönnyebbülésére). Hivatásos éhező létemre elég amatőr hibát vétettem: éhesen indultam el vásárolni. Már bőven rám tört az ilyenkor szokásos nyűgösségem, idegesítettek a járókelők, és egyre gyorsabban vitt a lábam a sajnálatos eset helyszínéül szolgáló pláza ételudvara felé. Természetesen határozott elképzeléssel érkeztem meg azzal kapcsolatban, hogy pontosan hol, és mit fogok fogyasztani. Az étterem azonban zárva volt! A dolgok ilyetén alakulása rendkívül feldúlttá tett, vagy úgyis fogalmazhatnék, hogy rendesen felbasztam magam. A gyomrom már nagyban elkezdte megemészteni önmagát, miközben sértődötten mászkáltam a zsúfolt kajaudvarban. Ha ételről van szó, hinnéd, vagy sem, de az újratervezés nem igazán az erősségem. Így hát úgy döntöttem, hogy jól kibaszok a világgal, és nem ebédelek.

A szemem előtt vörös köd, szívemben harag, lelkemben sóvárgás. Ilyen állapotban indultam neki a heti nagybevásárlásnak, és bíztam benne, hogy minél előbb az utamba kerül valaki, akin kitölthetem a dühömet. Mikor már azon kaptam magam, hogy szinte keresem a tekintetemmel leendő „áldozatomat”, megálltam, és picit még el is szégyelltem magam. Akkor jöttem rá, hogy az elmúlt fél órában gyakorlatilag nem is én irányítottam az eseményeket. Teljesen kiadtam a kezemből a kontrollt az éhségnek. Úgy tűnik a sóvárgásnak sokkal nagyobb hatalma van az életem felett, mint gondoltam. Vajon csak az enyém felett?

Bizonyos értelemben nem lehet, hogy mind hivatásos éhezők vagyunk? Az én sóvárgásom tárgya történetesen az étel, de másé lehet, hogy épp a szeretet, a figyelem, a pénz, a hatalom, stb. A legtöbbünk számára valószínűleg van olyan dolog, ami miatt egy pillanat alatt be tud szűkülni a tudatunk, és észre sem vesszük, hogy már rég sutba dobtuk a kontrollt és a logikát, hogy aztán az „éhségünk” irányítson, és szinte bármit megtegyünk azért, hogy csillapítsuk a sóvárgást. Vigyázat, bölcs tanács fog következni: ha te is ilyen cipőben jársz, ne csináld! :))) Na, de komolyan, szó szerint és metaforikusan is értsd, mikor azt mondom: éhesen ne indulj vásárolni! Sőt, a legjobb az lenne, ha nem „éheztetnéd ki magad” annyira, hogy bármit megtennél egy falatért… Inkább törődj jobban magaddal, „tápláld” magad, és őrizd meg a kontrollt.

Most ezzel a két kérdéssel engednélek utadra: mire vagy „éhes”? Mikor „ettél” utoljára?

(Borítókép: ideogram.ai)