Miről ismerszik meg egy igazán jó nyaralás? Arról, hogy az utolsó napja kicsit fáj. Vagy éppen nagyon. Történetünk főhősének például nagyon fájt.

Valahol az éjjel és a hajnal határán járt az idő. Pont illett a helyzethez, hiszen ő is testben még a tengerparti apartmanban volt, de fejben már az elkövetkező órák teendőit listázta: transzfer busz, reptér, hazaút, kipakolás, mosás, készülődés a következő munkanapra. A lelke pedig a kettő közé szorulva egyszerűen csak fájt amolyan keserédes lüktetéssel. Tüdejében még a spanyol levegő, bőrén a napfény csókjának nyomai, elméje tele színes emlékképekkel, és bőröndjében jóval több szuvenír, mint amit a repülőgép súlyhatára megengedne. Szíve pedig mindeközben nehéz. Jóval nehezebb, mint a bőröndje.

A heti rutintól eltérően ezúttal a szobájában reggelizett. A szálláshoz tartozó étterem még nem nyitott ki, a nap is még csak most ébredezett a távolban ágaskodó pálmafák között.

Még tegnap este készítették el neki a konyhán a gondosan becsomagolt reggelit, amit most csendesen majszolt. A mindig vidám és barátságos pincér azzal a határozott kéréssel nyújtotta át neki a kis ételcsomagot (ami egyébként már benne sem volt az árban, de a kialakult jó kapcsolat miatt nem akarták reggeli nélkül elengedni), hogy minél hamarabb látogasson el hozzájuk újra. Főhősünk a gesztusért és az együttérző kérésért egyaránt hálás volt. Elvégre valaminek a végét mindig könnyebb úgy elfogadni, ha az élmény megismétlésének reménye kíséri.

Még utoljára körbejárta a szobákat. Részben azért, hogy biztos nem hagy-e itt semmit, de legalább annyira azért is, hogy elbúcsúzzon a helytől, ami egy hétig az otthonául szolgált. Különös, hogy egy korábban teljesen idegen apartman egyetlen hét alatt is mennyire az ember szívéhez tud nőni, ha megtöltjük emlékekkel. Valószínűleg nem is annyira a helyhez kötődünk, hanem inkább az ott szerzett élményekhez. Ezáltal el is viszünk onnan egy kis darabot, és egyúttal magunkból is hátrahagyunk valamit. És épp ez a valami az, ami néha hiányozni tud később.

Még utoljára becsukta maga mögött az ajtót, bőröndjét sarkában húzva elsétált a medence mellett, majd a még zárva tartó recepción bedobta a szállodai belépőkártyáját a kis gyűjtődobozba. A mozdulatot lelkében a „Sunday Blues” kísérte.

A szálloda bejárata előtt a hűvös hajnal várta. Némi melegségért gondolataiba burkolózott. Mosolyogva tekintett vissza itt töltött idejének legszebb pillanataira, és győzködte magát, hogy bizony, ez a dolgok rendje, ideje hazatérni. Közben arra gondolt, hogy mi van akkor, ha a legvége is ilyen? Mármint… mindennek a legvége. Ha az élet is tulajdonképpen egy nagy nyaralás, amiben ugyanúgy előfordulnak nehézségek, megoldandó problémák, bosszúságok, akár szerencsétlenségek vagy fájdalmas események is, de tele van új élménnyel, ingerrel, szépséggel és örömmel is. Tapasztalatokat gyűjtünk egy számunkra kezdetben ismeretlen helyen, véges rendelkezésünkre álló idővel, hogy utána visszatérjünk oda, ahonnan jöttünk. Utunk során egyre otthonosabban kezdünk mozogni az új közegben, a szívünkhöz nőnek helyszínek és emberek, és végül… már nem is igazán szeretnénk hazamenni.

Főhősünk a transzfer buszra felszállva ígéretet tett magának, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy majd az „utolsó transzfer buszra” is hasonlóan nehéz szívvel, arcára mosolyt csaló élményekkel töltekezve szállhasson fel, azzal a megnyugtató tudattal, hogy mindent látott és kipróbált, amit a „nyaralás” során szeretett volna.

(Borítókép: ideogram.ai)