Újra elkezdtem főzni. Durva. Hogy miért tettem? Hát… franc se tudja. A főzés folyamatát tulajdonképpen nem szeretem. Azt hiszem vagyunk ezzel még így néhányan. Elvégre mi történik? Egy meleg, általában levegőtlen helyen álldogálunk, és folyamatosan lessük a különböző alapanyagok állagát és halmazállapotát, amíg el nem jön a pillanat, amikor késznek lehet tekinteni az alkotást. Ráadásul sokszor még óvni is kell a hozzávalókat a mindenféle külső ártalmaktól (pl. túlzott hőhatás, értsd: le ne égjen a nyomorult). Szóval nem elég őrizni, még aktív közreműködésre is szüksége van az éteknek a megszületéshez. Sőt, az időablak, ami a „még nem jó” és a „már nem jó” között helyezkedik el, jellemzően szintén szűkös. És abba bele se menjünk, hogy a konyhai műveletek nagy részében kb. csak megsérülni lehet: vagy megégeted vagy megvágod magad. Hát kinek kell ez, de most tényleg? :)
Úgy néz ki, hogy nekem. Pedig nagy kajarendelős vagyok, a világ egyik legjobb találmánya. Csak hát az van, hogy nagyon szeretek jókat enni. És úgy emlékeztem, hogy jól főzök. Legalábbis nekem ízlik. Úgyhogy most kipróbáltam, hogy még mindig így van-e. És basszameg igen.
Na, nem kell nagy dolgokra gondolni, nem a Wellington-bélszín megy meg a krokambus (a művelt francia ezt valahogy így írja: croquembouche – nyugi, én is gugliztam, de azt tényleg tudom, hogy szó szerint azt jelenti, hogy „ropog a szájban”, de keress róla képet, elég vagány). Szóval ami egy vagy nagyon max. másfél óránál tovább tart, az nem igazán vág az én profilomba. Viszont egyre többször vágyom olyasmire is, amit nem feltétlenül tudok rendelni, szóval… ahogy az én Mamám szokta mondani: „Magad uram, ha szolgád nincs”.
A kulináris világba a megújított belépőm tejfölös alaszkai tőkehal volt quinoával (ejtsd: kinoa – ma alacsonyan szállnak az idegen szavak, nagyon villogok :) ), plusz hozzácsaptam még némi zöldséget is, mert az milyen egészséges.
A tőkehalat a Spárban fogtam, akik nyilván az alaszkai Spárból importálták, ahol gondosan nevelkedett a hal-testvéreivel. A quinoát kedves emberek már előfőzték és tasakba tették nekem, a zöldségek pedig a mirelit pultban teremtek meg. Mondhatnád, hogy ez így nem is főzés (ez esetben biztos lehetsz benne, hogy csúnyán néznék rád), de mosogatással meg mindennel együtt így is elment több mint egy órám a mutatványra. Viszont tényleg finom lett. Ami azért baj, mert így valószínűleg lesz még folytatás.
Pedig emlékszem még a legelső főzős próbálkozásomra. Krumplis tésztának indult, kukába való csúfságként végezte. Természetesen sírás lett belőle. Érdekes visszagondolni, hogy egy elrontott krumplis tészta alapjaiban képes volt megrengetni törékeny kis önbecsülésemet („nekem még ez sem megy”; „még erre se vagyok jó” és társai). Azért azóta túl vagyok már egy-két tál megfőzött ételen, meg néhány nehézségen is az életben, és ezúton szeretnék mindenkit megnyugtatni: az első krumplis tészta minősége nem vetíti előre az ember sikerességének vagy boldogságának mértékét. Ellenben jó emlékeztető lehet, hogy ha valami elsőre nem megy, vagy nehezen indul, az nem jelenti azt, hogy sose fog menni. És tanulj a hibámból: ha valami nem sikerül azonnal, ne kezdd el magad leértékelni meg bántani, mert én foglak megcsapkodni! Nehogy már egy krumplis tészta (vagy bármi hasonló jelentéktelen dolog) határozza meg az emberi értékedet. Tudom, könnyű mondani, de hátha legközelebb egy hasonló esetnél ez eszedbe jut, és te bölcsebb leszel, vagy legalább könnyebben túllépsz a te saját krumplis tésztádon.
(Borítókép: ideogram.ai)
